Még a szüleim sem ismerték egymást '56-ban, úgyhogy a forradalomhoz személyes közöm nincsen. A Kádár-korszakban, amelyben felnőttem, megszokott volt bizonyos dolgokról hallgatni az utcán vagy az osztálytársak között. Az, hogy mi történt 1956-ban, az titok volt, csak a családban lehetett beszélni róla. Már a szóhasználat is elárulta, hogy ki mit gondol: a hivatalos változat szerint '56-ban ellenforradalom volt (most nem merülnék el abban, mit is jelenthet az "ellenforradalom" szó), a magánbeszélgetéseken, bizalmas társaságban pedig sokan a "forradalom" szót mondtuk. Hogy ki, melyik szót használta, bizonyos értelemben ugyanolyan sorsdöntő volt, mint az, hogy hisz-e valaki Istenben vagy sem.

Szüleim mindig a "forradalom" szót használták.

Családomnak nem a rendszerváltással jött a rádöbbenés arra, hogy negyven évig diktatúrában éltünk. Nekünk nem kellett a szótárunkat, a viselkedésünket, a hitünket lecserélni és elfelejteni 1989 után. A rendszerváltással számunkra csupán nyíltan kimondhatóvá és megcselekedhetővé vált mindazt, amit addig halkabban és szűkebb körben bár, de ugyanúgy kimondtunk vagy megtettünk.

1991 körül sétálgatva a budapesti Corvin-mozi környéki utcákban, fotósorozatot készítettem a golyónyomok lyuggatta bérházak homlokzatáról.

           
Belövések-sorozat 1991.

Amikor a képeket nagyítottam, akkor vettem észre, hogy az egyik felvételre bekerült egy figura, aki - mivel nyilván látta, hogy fotózok - igyekezett a fejét válla közé húzva gyorsan kihúzni a képből. Erről jutott eszembe, hogy '56-ban ugyanígy próbálhattak ugyanitt a járókelők elsietni, pláne ha lőttek közben rájuk. Mert a házfalak golyónyomai drámákról tanúskodnak: itt emberek emberekre lőttek, élet - halál harc zajlott! A házfalakat megsértett golyók pedig nyilvánvalóan a célt, az embert tévesztett golyók. Ekkor kezdtek el érdekelni azok, akikre lőttek és akik vissza merészeltek lőni.

Az ötvenhatosok.

Mivel személyesen nem ismertem egyet sem közülük, 2005. október 23-án elmentem a Corvin-közi ünnepségükre, mert úgy gondoltam, ott biztosan találok majd olyat, aki ott volt '56-ban is. A mozi előtti térségen két-háromszáz, nálam szinte kivétel nélkül idősebb ember álldogált. Feltűnt, hogy milyen érzelmes emberek: a szónoklattól függően átkozódtak, rázták az öklüket avagy elérzékenyültek, máskor meg nevettek. Szerettem volna megszólítani egyikőjüket, hogy megkérdezzem, mi történt ezekben az utcákban negyven évvel ezelőtt. Néhány nappal később kiautóztam Mátyásföldre, ahol - amint az újságban olvastam - egy volt szovjet laktanya elhagyott épületeiben lakótelepet alakítottak ki az idős '56-osoknak. Este értem oda, a bejárat melletti épület földszintjén láttam egy kis fényt, így odamentem. Egy portásfülke volt, benne egy emberrel. Elmondtam neki, hogy azért jöttem, mert találkozni szeretnék egy ötvenhatossal, mire felállt ez az ember a fülkében, kihúzta magát és a mellére ütött mondván: - Itt áll öcsém előtted egy! - Ekkor kezdődött '56 az én életemben.

Ötvenhatosokkal könyvem bemutatóján, 2001-ben

Kézről kézre adtak az ötvenhatosok. Először egyikkel beszélgettem, utána az adott két nevet és címet, azt követően újabb neveket és címeket kaptam.

Általában a lakásukon kerestem fel őket. Fényképezőgépet már a kezdetektől fogva vittem magammal, mert arra gondoltam, hogy a golyó szaggatta ferencvárosi házak fényképei közé beillesztek egy - egy arcot is. Aztán másképp történt, egyre kevéssé érdekeltek a házak, és egyre jobban az emberi arcok. És a történetek. A fotózás közben ugyanis, hogy eltereljem a figyelmüket arról, hogy fotózom őket, beszélgetni kezdtünk. Mivel tényleg érdekelt '56 illetve az, hogy a velem szemben ülő ember mit csinált a forradalomban, szívesen kérdezgettem őket. Magnóval mentem majdnem mindenkihez.

Elsősorban azokat kerestem, akik fegyveresek voltak illetve börtönbüntetést kaptak a forradalomért. Azok érdekeltek, akik hétköznapi emberek voltak a forradalom előtt és utána is azok maradtak. Hogyan lesz hőssé egy hétköznapi ember? Hogyan kerül be a fegyveresek közé valaki? Milyen érzés lőni valakire? Milyen volt a hangulat a pesti utcákon '56 októberében? A halálos ítéletet hogyan lehet ép ésszel elviselni? Hasonló kérdések foglalkoztattak.

Fotóztam erdélyi magyarokat, lengyeleket, olaszokat is. Olyanokat, akik szolidárisak voltak a magyarországi eseményekkel illetve lehetőségeik szerint segítették a forradalom ügyét. Közel száz emberrel találkoztam és beszélgettem hosszan az életéről és benne '56-ról. Sajnos, közülük egyre többen mennek el, egyre többükkel már nem szoríthatok kezet.

Folyamatos jelenlétük elősegítése egyre fontosabb számomra.

Egyik kiállításom plakátja a metróban, 2001-ben

Ezért fotókiállításokon, iskolai előadásokban és három könyvben mutattam be eddig őket. Honlapomat most azért újítom meg, hogy fiatalosabb, lendületesebb, maibb legyen. Bízom benne, hogy minél több tizenéves látogatóm lesz. És ha valaki idetéved, hosszabban időz nálam egy-két kattintásnál.

Gyakran eszembe jut az a három mondat, amelyet 1996-ban, a Lengyel Intézetben rendezett kiállításom egyik ifjú látogatója jegyzett be a vendégkönyvbe: "Érettségin megbuktattak '56-ból. Most már értem, miért. Köszönöm a kiállítást."

 • Vissza a rólam oldalra !