|
|
|
Puchert János

1934. augusztus 2-án Komlón született. A forradalom alatt az esztergomi gépesített lövészezred katonájaként alakulatával a délpesti ún. Juta-dombnál tűzpárbajt vívtak a szovjet alakulatokkal. Ezért 1957 nyarán letartóztatták, első fokon halálraítélték, 130 napot ült a halálos zárkában. A másodfokú tárgyaláson is halálra ítélték, végül az Elnöki Tanács kegyelemből ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. 1970-ban szabadult, később bányalakatosként dolgozott.
Beástuk az ágyukat, amint a Juta - dombra kiértünk. Az úttal párhuzamosan a közepes lövegeket, mi meg ferdén, merőlegesen voltunk az úttestre. Nekem volt egy golyószóróm is, amit a Jászai Mari téren kaptam az oroszoktól. Végül is azokra lőttem vele, akiktől kaptam. Csináltam magamnak egy sátort is, mert már nagy hidegek voltak. Kórókat raktam a földhányásra, hogy álcázzam, bár később kaptam oda egy sorozatot. Egy írnok katonatársam volt a lőszeradagolóm, a többiek meg a lövegeknél voltak.
Aztán az egyik nap hajnalban elénk került egy szovjet oszlop. Később tudtam meg, hogy az oroszok a magyar ávósokkal együtt állítólag ezzel az egységgel akarták kiszállítani a már foglyul ejtett Malétert. Amikor a látószögünkbe kerültek, akkor kezdtek el lőni a lövegek. Nem mondhatom, hogy parancsot kaptam, sem látó, sem halló távolságban nem voltam. Minek is vártam volna tűzparancsot? Automatikus lőttem én is, hisz lőttek rám! Több gépkocsi illetve harckocsi roncs maradt az úton. Amelyik meg tudott fordulni, az elmenekült. A közelben volt egy nádas, néhányan közülük leugráltak a kocsikról és bemenekültek oda. Az ütegparancsnokom parancsára aztán lementem én is a nádashoz, lőttem néhányat vaktában, mert nem lehetett látni semmit. (...)
Leszerelés után visszamentem Komlóra dolgozni. Hallottuk, hogy a parancsnokaink tovább szolgálnak, bár egy kicsit számoltunk azzal is, hogy felelősségre fognak vonni bennünket. Amikor értem jöttek, nagyon rendesek voltak, megmutatták az igazolványukat, és a házkutatási parancsot. Nem is folytatták le a házkutatást. Amikor elmentem velük, nem gondoltam, hogy tizenkét évre megyek. A főhadnagy rám is szólt, hogy köszönjek el rendesen a szüleimtől. Ez októberben volt, 57-ben, emlékszem, útközben az első űrhajó fellövéséről beszélgettünk.
Az első fokú tárgyalás 1958. július 22. és augusztus 14-e között volt. Ötvenkét vádlott volt, valamennyi egykori katona, zömmel sorállományú. Az ügyész tizenhét halálos ítéletet kért, mert szerinte ennyi szovjet katona halt meg ott, akkor, a Juta -dombnál. Azonban a bíróság szerencsére csak tizenegy halálos ítéletet hozott első fokon és összesen háromszázhatvannégy év börtönt, elosztva a vádlottak között. A volt parancsnokunk, a Mecséri mellett ültem a tárgyalásokon. Mindig bajtársias volt, amikor az élete végén volt, akkor is a katonáiért élt. A tárgyalásokon katonai őrök is kísértek minket. Hallhatták, hogy miről van szó. Mondta is az egyik szakaszvezető: - Ha két évvel korábban vonulok be, lehet, hogy most én is közöttetek ülök!
|
|