Márton Erzsébet

1937. június 24-én Budapesten született. A forradalom előtt villamoskalauz, majd Budapesten, a Széna téri fegyveres felkelőcsoport tagja, a kommunista Marosán György letartóztatója. Ezért 1957 nyarán letartóztatták, első fokon halálra ítélték, 120 napot ült a halálos cellában. A másodfokú tárgyaláson ítéletét tizenöt év börtönbüntetésre változtatták. 1963-ban szabadult. 1999 decemberében elhunyt.

Lementünk a piacra, a Széna térre, 1956. október 26-án az édesanyámmal, mert az volt az állandó bevásárló helyünk, s amikor volt időm, segítettem neki hazahozni a zöldségárut. De akkor már a Széna téren, a metró építkezésnek az épületében és a Moszkva téren tömegek voltak. Fiatalok, középkorúak, idősebbek. Mondtam édesanyámnak, hogy elmegyek megnézni. Azt mondta: - Jó, menjél el kislányom, nézd meg, aztán gyere haza. Otthon várlak, addig megfőzöm az ebédet. - Ahogy ott bandukoltam, nézelődtem, mint a többi járókelő, megszólított egy bőrkabátos, lovaglócsizmás úr. -Mit keresel te itt erre, kislány? - Mondtam neki: - Jöttünk a piacra, láttam, hogy itt egy csomó ember, jöttem megnézni, hogy mi van. - Azt mondta: - Nekünk pont egy ilyen talpraesett lány kellene, volna egy csomó tennivaló! - Majd a későbbi idők folyamán kiderült - mert aztán bemutatkozott -, hogy ő a Szabó János, a Széna térnek a parancsnoka. Mondta, hogy maradjak ott, van a konyhán is munka, meg más egyéb teendő. Én minden további nélkül ottmaradtam. (...)

Mondtuk a Marosánnak *: - Jöjjön velünk, be kell kísérnünk! - és még nevetett, hogy a falon, a kép mögött meg sem néztük, pedig hát ott vannak a fegyverek, a vadászfegyverei. Érdekes volt, hogy egy hatalmasság, aki a kezében tartotta az egész országot, előttem, egy fiatal gyereklány előtt meghunyászkodva, ellenállás nélkül követi az utasításomat. Ez számomra rettentő furcsa volt, és nagyon emlékezetes maradt a mai napig is. Arra gondoltam, hogy ott is üvöltözni fog, még lehet, hogy egy jó pofont is lekever, - Mit akarsz itt, te taknyos kölök? - Úgyhogy bevittük, kihallgatták, másnap kiengedték. Még ott valakitől meg is kérdezte, hogy mire volt jó ez az egész, hogy behoztuk, aztán másnap kiengedtük. (...)

Ha a börtönben valakit vittek, annak mindig meg volt a maga zaja, a rendje, a szokása, a módja. Ezt végigélni, hogy bármikor nyithatják az ajtót, és jöhetnek érted, talán borzalmasabb volt még a kínzásoknál is. Az alatt a négy hónap alatt nem tudnám megmondani, hogy hány embert - de hát ugyancsak a száz felé! - vittek el, akasztottak fel. Az volt a legborzalmasabb, hogy egy emberek haltak meg és lehet, hogy ártatlanul. És ezt az életben nem lehet többé igazolni, mert föltámasztani senkit sem lehet! Ezért borzongok attól, ha valaki arról beszél, hogy a halálos ítéletet vissza kell állítani. Mert hát soha nem lehet tudni, mi az a hajszál, ami mégis mellette szól annak a valakinek.

* Marosán György (1908-1992), korabeli kommunista pártfunkcionárius.