Lucza Béla

1936. szeptember 23-án született Debrecenben. A forradalom előtt köszörűs szakmunkás volt Csepelen. A forradalom alatt a Corvin közben harcolt. November 6-án oroszok bekerítik és harc után, közelről fejbe lőtték. Hat hétig kórházban volt, a forradalom után a számonkérést megúszta. Kefekötőként, telefonközpontosként dolgozott.

Páncéltörő ágyúnk is volt, egy 72 milliméteres, emlékszem, hogy nagyon hosszú volt a lőszer, amit bele kellett tölteni. Három lőszerünk volt, kettő egy faládában az ágyú mellett, egy pedig bent, az ágyú csövében. Az egyik nap ott álltam őrségben, amikor jött egy T62-es tank. Éppen oldalt állt hozzám képest, ezért nem vett észre. Azt hiszem, a Kilián laktanyát lőtte. Hatalmas acéltömeg, micsoda nagy jószág volt nekem, a csepeli munkásnak! Életemben nem láttam ekkora acéltömeget! Lőtt, lőtt és megállt. Arra gondoltam, ha nem jön előbbre, hiába sütöm el az ágyút, oda lövök, ahol még nincs a tank. Odaléptem az ágyúhoz és leguggoltam a pajzsa mögé. Kisántikált a Falábú Jancsi is és odajött az ágyúhoz. - Mész onnan, meg akarsz dögleni? - kérdezte. Azt hittem, biztonságban vagyok, nagylegénykedtem és vártam, hogy előbbre jöjjön a harckocsi. Valóban meg is indult. Amikor a harckocsi irányban volt, akkor sütöttük el az ágyút, ketten a Jancsival. Én inkább neki hagyom a dicsőséget, mert ő meghalt, nyugodjék békében. (De azt hiszem, mivel vak lettem, egy kicsit kárpótolom magam, hogy egy ekkora acélmonstrumot el tudtam intézni egyedül. Vagy legalábbis egy kis segítséggel.) A harckocsi - amikor eltaláltuk - még lőtt egyet, aztán megállt. Nem mozdult többet. Én meg lőttem géppisztollyal, mert azt gondoltam, hogy kimásznak belőle, lőttem, mert bennem volt a harci szellem. Aztán amikor odamentünk, akkor derült ki, hogy senki sem halt meg, üres volt a harckocsi. Mindenki kimászott alul - ugyanis volt ott egy ajtaja! - és eltűntek valamennyien. (...)

Amikor elkezdtek piszkálni - feltartott kéz, meg minden -, akkor már gondoltam, hogy itt nagy baj lesz. Az egyik tiszt az keveset ütött - a köpés sem nagyon ment - de a másik az gyönyörűen kezelésbe vett. Az a közlegény, aki ott volt, az már tudta, hogy mi következik. Elfordultak, ott lézengtek, el akartak menni. A tiszt, aki bántott, az előttem van ma is, és ha ezer ember ide áll, akkor is, mint az idomított farkaskutya, úgy szedem ki, hogy az volt, ő volt. Hiszen őt láttam utoljára! A kezét a mellemre tette, és tolt. A pisztoly a másik kezében volt. Megfordított, jól belém rúgott - a rúgástól majdnem elestem - és körülbelül egy - másfél méterre kerülhettem tőle. Akkor én már benn voltam a fürdőszobában. Föltartott kézzel még mérges is voltam: - A francnak jöttetek ide - magyaráztam - én vagyok magyar, én vagyok itthon, nincs itt Szuez! - mert tudtam, hogy ezek azt hiszik, hogy én vagyok a kapitalista, meg minden. És szembe akartam fordulni vele, hogy mondjam a magamét. Akkor jött a lövés. Elkapta a homloküregemet, nyitott szememet, mind a kettőt, rögtön szét is mentek. Egy másik a szám szélét érte. A fejlövéstől elszédültem és elestem. Összekucorodtam a padlón, meg se mozdultam, hogy azt higgyék, kész vagyok. És akkor fekve még egyet belémeresztettek. Ez a lövés a lapockámból kivitt egy csontdarabot, megkerülte a szívemet és itt jött ki, a nyakamnál. Akkor vesztettem el az eszméletemet.