Gazdagh Sándor

1936. január 1-énEsztergomban született. A forradalom előtt katonazenekari zenész. A forradalom alatt a Corvin közben részt vesz a fegyveres harcban. November 11-én egy szovjet járőr elfogja, megkísérlik kivégzését. 1957-ben külföldre távozott, Németországban élt.

Egy meseszép kislánnyal randevúztam valahol a Körúton október huszonharmadika késő délutánján. Séta közben megláttam a Kilián laktanyával szemben lévő házon egy kis sokszorosított plakátot - ha jól emlékszem, a Műszaki Egyetemről származott -, amelyen felülre egy kokárda volt kitűzve. Végigolvastam figyelmesen, és rögtön az 1848-as márciusi forradalom kitörése jutott eszembe. Azt mondtam a kislánynak: - Anikóm, ha kitör a forradalom, akkor az elsők között vagyok, aki beleugrik. - Aztán elbúcsúztunk, elmentem a keresztanyámhoz, aki kora reggel azzal ébresztett: - Pesten kitört a forradalom! (...)

Pesterzsébetről be akartam menni a városba egy ismerősömhöz, hogy megbeszéljük, hogyan megyünk ki Ausztriába. A Ludovika épülete mellett mentem el, s befordultam az Üllői útról egy utcába, amely pontosan a botanikus kert mellett vezetett. Hirtelen négy vagy öt ember rohant felém. Orosz járőrök. Rám tartották a géppisztolyokat és kikapták az iratokat a zsebemből. A nemzetőr igazolványom meg leesett a földre, a piros - fehér - zöld csík csak úgy virított rajta. - Te Jóisten! - tudtam, hogy a sorsom meg van pecsételve! Így is lett: átkutattak és megtalálták a pisztolyomat is. Sírtam. Borzasztó gyáva voltam, mert imádtam az életet és bántott, hogy a holttestemet sosem találják meg és ha megtalálják, akkor sem tudják majd, hogy kié, hiszen az igazolványaimat mind elvették. Egy megvilágított területen álltam, valami lámpa fénykörében. Semmi sem történt. Megpróbáltam hátrafordulni, hogy lássam, mi történik a hátam mögött, és egyszer csak kaptam egy akkora pofont, hogy az volt az érzésem, hogy a fejem leesik a vállamról. Összeestem. Nemsokára magamhoz tértem. Föl akartam tápászkodni. A pasas meg látta, hogy kelnék fel, erre odajött a fejemhez. Fölnéztem, és láttam, hogy ez a disznó lőni fog. A karomat magam elé tartottam védekezésül. Ebben a pillanatban egy borzasztó nagy robbanás hallatszott! Amikor feléledtem, meg voltam győződve, hogy halott vagyok. -Te Jóisten, ha én halott vagyok, akkor miért fázok, egy halott nem szokott fázni! - ez volt a következő gondolatom. A bevilágított területnek a szélét akartam elérni. Úgy kúsztam, hogy az eredeti fekvési állapotom megmaradjon, mintha csak a holttest "mozogna" egy kicsit arrébb. Mikor az árnyékos területet elértem, körülnéztem, megpróbáltam fölállni. Sikerült. Átrohantam az úton, be akartam menni a klinika kapuján. Lenyomtam a kilincset, zárva. Elkezdtem kétségbeesetten dörömbölni. Erre kijött egy orvos fehér köpenyben. Milyen rémítő állapotban lehettem, azt az orvos megdöbbent arcán tudtam lemérni.